A quilombo (magyarosan kilombó) portugál szó, amellyel a szökött rabszolgák és rejtőző népcsoportok szállásait jelölték. A szó eredete arra a korra utal, amikor a rabszolgaság borzalmai elől hatalmas tömegek menekültek hegyekbe, őserdőkbe vagy mocsarak közé. E sajátos afrikai jelenség a kontinensről elhurcolt „élő áru” révén elterjedt az Újvilágban is, és vált a rabszolgatartó államban önigazgatású árnyéktársadalommá.

Rejtőző emberek
A kilombókban az emberek valósággal eltemetkeztek. Az ide menekülők számára megszűnt a külvilág. Elvesztették családi-rokoni-törzsi kapcsolataikat, kiszakadtak saját népük közösségéből és a jól ismert természeti környezetből, amely addigi életüket alakította és ahonnan az életmódjukhoz nélkülözhetetlen természeti javakat nyerték. Az izoláltság és rejtőzés megszüntette annak lehetőségét is, hogy a kilombók lakói szomszédaiktól tanulják el mindazt, ami életüket elviselhetőbbé tette, de amelyet saját erejükből nem tudtak volna elérni.
Legtöbben – gyakran egész falvak lakossága – a rabszolga-vadászok elől menekültek, de óriási volt az úgynevezett „felesleges” rabszolgák száma is. Voltak, akiket 4000-5000 kilométeren keresztül hajtottak a rabszolga-átvevő kikötőig, ám ott a hajósgazda a sok tízezres tömegből csak a legerősebb 120–150 embert vásárolta meg. A többit hazájuktól távol szélnek eresztették. A feleslegesek e tömegéből sokan rablókká váltak, többségük azonban rejtekhelyre húzódott.
Óriási tömegeket kényszerítettek a menekülők úttalan útjára a törzsi ellentétekből fakadó háborúságok, az elemi csapások, az éhínség és nem ritkán a babonás hiedelmek is. Ezeknek az embereknek a megélhetése olyannyira bizonytalan és nehéz volt, hogy a menekülők között sokfelé elterjedt a kannibalizmus. E szerencsétlen, otthonukat vesztett emberek a menekülés közepette gyakran egymást falták fel.
De – különösen kezdetben – új lakóhelyükön is gyötrelmes élet várt reájuk. A zord természeti környezet, ahol meghúzódtak, lehetetlenné tette minden fejlettebb termelési kultúra alkalmazását. A rejtőző emberek gyűjtögető, primitív életmódra kényszerültek. Az Afrikára zúduló nagy történelmi vihar a négereket valósággal visszakergette a fákra.
A kilombók helyének kiválasztáskor a legfontosabb szempont éppen a zord természeti környezet volt, amely emberi településre alkalmatlannak mutatta a vidéket és elriasztotta az odamerészkedő rabszolgavadászokat.
Angola déli részén, a Munda–Evambo–Lungo és Kapota tartományok határövezetében fekvő, Magyar László által a XIX. század közepén felfedezett kilombók népe már több évszázada élt a „tüzes szél” oltalmában, olyan vidéken, ahová, ha véletlenül rabszolgakereskedő tévedt, azonnal visszafordul.

Szükséggazdaság
„A tüzes szél rendesen május hó 15-én, de legkésőbb 20-áig zúdul a vidékre. A légmérséklet langyossá, később égetővé lesz, oly formán, mint valamely nagy sütő kemence közelében érezhető. – Dühében hova-tovább növekedve, napkeltével már egészen dühös orkánná válik, kaviccsal kevert iszonyú porfellegbe burkolván a láthatárt.
Fuvásában kurta időnkénti újabb és újabb rohanásokban tör elő, oly erővel, hogy a leghatalmasabb állatot is képes lábáról lefordítani. Óriási fákat csavar ki gyökerestől a földből; de nem csak ezen okból, hanem még inkább az egészségre ártalmas befolyásánál fogva félelmes ez az emberre, mert általános testi lankadtság, kemény főfájás és émelygés állanak be azonnal a testen, a bőr a fehéreknél zöldes-sárga, a feketéknél hamvas fakó színt ölt, sok repedéssel. A szemben vérrel injectált foltok mutatkoznak. A házi állatok, még a szárnyasok is, gondosan elrejtőznek...
A fűnemű plánta-élet, a széltől illetve, azonnal kiszárad, a fák levelei fonnyadtan hullanak alá, a tavakban létező vizek, a nagy párolgás következtében, mintegy varázslattal illetve, tünnek a föld alá. A léget betöltő finom fövény a leggondosabban elzárt ládákba is behatol, s a bennük rejtett tárgyakba vegyül. De még ezen ládák deszkái is megrepedeznek és hajlanak, a bennük megfeszített szögek ingadozókká és könnyen kihúzhatókká lesznek.”
A kilombókban a hagyományos afrikai kézművességet elfelejtették. A földművelést és állattenyésztést a szántó- és legelőterületek szűkössége korlátozta. A létfenntartás a körülmények által meghatározott legkezdetlegesebb termelőtevékenységből állt. Így váltak a kilombók az afrikai elmaradottság konzerválóivá. Ám e szükséggazdaságban kialakultak az emberiség történelmének magas szervezettségű, demokratikus, önigazgatású mikró-társadalmai.
A kilombók lakóit azonos jogok és kötelességek illették meg, elöljáróikat képességeik alapján, népgyűlésen választották, és mindenki választható volt. A munka általánosan kötelező volt. Visszaállították azokat az archaikus törzsi intézményeket, melyeket csupán szájhagyományokból ismertek. Ezek, különösen az igazságszolgáltatásban alkalmazott régi szokások, megszüntették azokat a torzulásokat, melyeket a rabszolga-termelő társadalom hozott létre.Az önigazgatású kilombó-társadalmak demokratikus jegyei leghatározottabban a rabszolgaság intézményének elutasításában fejeződtek ki. Magyar László a kilombó életformát ismertető – A dél-Afrikai Munda-Evámbo, Lungo és Kapota tartományok általyányos földleirati vázlata – című tanulmányában az alábbiakat írja: „...a rabszolgaságot, mint az emberiség legcsúfabb vétkét, lelkökből útálják, azért soha rabszolgákat el nem adnak, vagy vesznek, és igazán kimondva, közöttök a rabszolgaságnak még csak legkisebb jelét sem tapasztaltam. A közöttük előforduló pereket váltság útján szokták elintézni, az öregek közbenjártával...
Ámbár e népek is, a többi afrikaiak módja szerint, a halálozás esetét nem
a természeti rendszer következtének, de mindig valamely ellenségtől származó erőszakos tettnek hiszik: annak okáúl mindig valamely rég kimúlt, és a megholt rokonsághoz tartozó lelkek valamelyikét szokták kinevezni; melynek következtében elkerülik az úgynevezett boszorkányság vétkét, s mentve vannak ezáltal a sok véres bosszuálló scenák ostorától, mely oly iszonyúan dúl és pusztít más afrikai népek között, s a melynek következtében számos család, de egész helységek is, elpusztíttatnak.”
A legnemesebb emberi és társadalmi tudat fejeződött ki a kilombólakók azon véleményében, mellyel „módosították” a sok száz esztendős babonás hiedelmet, és a halál okozójának nem élő, rabszolgaként eladható, hanem régen halott családtagot vagy rokont jelöltek meg. A kilombó-társadalom morális önvédelme volt ez a rabszolgaságot vagy vérbosszút kiváltható helyzettel szemben.


Mindig más úton
Kilombó szálláshelyek létéről Magyar László már 1849 tavaszán közölt rövid tudósítást: „Tumba a Bulumbulu puszta közepén magasló halom tetején épült, környezve incendera fáktól; mintegy 800 gunyhója van; lakossága a már említett tartományokból ide futott, s letelepedett szökevényekből áll magok választotta főnök patriarchalis igazgatása alatt élnek ... az idegenek iránt nyájasak vendégszeretők...”
E néhány szavas utalás egy karavánút mentén fekvő, szökött rabszolgák által alapított helységet mutat be. Kivételes, hogy a szökött rabszolgák faluja egy forgalmas út mellett épült fel, és „nyájasan” érintkeztek is az idegenekkel. A kilombók népét általánosan jellemző viselkedés az idegenekkel szembeni bizalmatlanság és teljes elzárkózás volt: „...annyira megy nálok ezen óvakodás a külsők iránt, hogy az általok lakott tartományba, a szó teljes értelmében véve éppen semmi utak nem léteznek; mert közös szokás nálok, ritkán vagy soha nem térni vissza az előbbi úton, de mindig... más utat keresni; ezt pedig csak egyedül azon okból cselekszik, hogy ily móddal nem maradván lábcsapás, az idegenek hozzájok közelítését könnyebben kikerülhetik.”

Sziklakilombó

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a mu-kuandok rejtőző faluja mellett letelepedő Magyar Lászlót annyira közel engedték magukhoz, hogy e népről és annak életmódjáról hiteles képet kaphatott: „A mu-kuándok általában közép termetű, izmos és a fáradságok elviselésére igen alkalmas testalkotással bírnak, békések, de egyszersmind átkozott fene gyanakodók, azért az idegenekkel nem csak nem társalgók, de még azokkal a legkisebb érintkezést is minden módon kikerülni igyekeznek...
Kimondhatatlan béketűrés kívántatik arra, hogy az idegen, bármely színű legyen is, e népek bizodalmát csak kis mértékben is megnyerhesse; mert a legkecsegtetőbb szavait is annak, mint hamisakat és célokra tervezőket, becsmérlik. Bővebb adakozásait pedig nekik vetett cselnek tekintik. Azért éppen el nem fogadják, vagy pedig a vett adománnyal eltávozva, nehezen, vagy soha többé nem kerülnek szem elé.
Három egész év óta itt laktom után voltam csak képes nagynehezen az általok elhirlelt Kalume-gyivoa (jó ember, vagy jó barát) nevet tőlök elnyerni, melynek következtében bátorkodtak néhány gyermekeiket is mind a két nemből hozzám, vagy jobban szólva cselédeimhez, nevelés végett általadni, míg ők magok a felnőttek csak időnként szoktak tanyámra betérni, egypár napra, mely alkalommal némely ajándékokat, mint szárított vadhúst, mézet, vadállatok bőreit, szoktak nékem ajándékul bemutatni, melyre én is őket viszont megajándékozván, eltávoznak.
Ezen népek szokástörvényei, melyek által társadalmi létüket igazgatják, a mennyire ismerem, mondhatom szelídek és emberségesek. A gyilkolás és lopás vétkei közöttök igen, de igen ritka esetek. Ez erkölcs még az idegeneket illető javak iránt is ismertetik; huzamos ittlakásom tapasztalatából mondhatom, hogy éppen semmi általuk okozott lopásról sem volt alkalmam panaszkodni...”
Magyar László jellemzéséből határozott vonásokkal bontakozik ki a kilombó embere. Az az afrikai, aki egyszerű létezésével és százados fennmaradásával, egy rabszolgaságot nem ismerő társadalmi közeg megtartásával bizonyította be, hogy – a gyarmatosítók véleményével szemben – rendelkezik közösségfenntartó erővel és képességekkel. A kilombók világától nem vehetünk búcsút anélkül, hogy ne tegyük fel a kérdést: Miért nem voltak Afrikában rabszolgafelkelések? Holott ez a kontinens szenvedett legtöbbet a rabszolgaságtól. A válasz a kilombók létezésében keresendő. A kilombók biztosították a szabad életet és megmaradást. Mint Magyar László kutatásaiból kitűnik – hosszú időre. A felkelések ellenben csak addig nyújtottak szabadságot, amíg le nem verték őket. A kilombó volt a megtartó erő, a rabszolgasággal szembeni tiltakozásnak erőteljes és hatékony formája.