Egy elfelejtett Afrika-kutató

Az újra felfedezett ősi Afrika című művében Davidson a következőket írja: „Ötven éve történhetett: a kongói őserdő egyik tisztásán egy belga üldögélt és jegyzeteket készített. Ha tekintetbe vesszük a helyet és az időpontot, ez az Emil Torday nevű belga mindenképpen szokatlan ember, legalábbis európainak szokatlan volt: nem gumi után kutatott, nem elefántcsontot vagy kényszermunkásokat akart szerezni: egyszerűen csak Afrika múltjára volt kíváncsi...
Valahol Afrikának a külvilág előtt szinte teljesen ismeretlen, buja zöld belsejében ráakadt a busongó népre, figyelmesen hallgatta főnökeiket, és szorgalmasan jegyzetelt. A busongók vénei... felsorolták valamennyi királyukat – szám szerint százhúszat –, s visszafelé haladva elérkeztek egészen az istenkirályig, akinek csodatettei teremtették meg népüket.” Torday később így emlékezett: „Amikor a törzs vénei elsorolták, hogy a különböző uralkodók alatt milyen nagy események zajlottak le, s elérkeztünk a kilencvennyolcadik törzsfőnökhöz, név szerint Bo-Kama-Bomancsalához, kijelentették, hogy az ő uralkodása alatt semmiféle említésre méltó dolog nem történt, kivéve, hogy egy nap déltájban egyszerre csak kialudt a Nap, s rövid ideig vaksötétség honolt.
Mihelyt ezt meghallottam, majd kiugrottam a bőrömből, felpattantam helyemről, s olyan veszettül viselkedtem, hogy a vének azt hitték, skorpió mart meg. Csak hosszú hónapok múltán tudtam meg a napfogyatkozás pontos dátumát: 1680. március 30-a. Ekkor állt be a teljes napfogyatkozás, mégpedig pontosan Busongó felett.
Szó sem lehetett arról, hogy összetévesztettük valamilyen másik napfogyatkozással, mert ez volt az egyetlen ilyen jelenség, amelyet a XVII. és a XVIII. században ezen a vidéken megfigyelhettek.”

Afrika felosztásának évtizedeiben és a gyarmati korszakban, a múlt században az európaiak gyakran hangoztatták, hogy „Afrika sötét, történelem nélküli kontinens”, és hogy e földrészen a történelem és a civilizáció az európaiak megjelenésével kezdődött. Ami előtte volt az barbárság és kőkorszak. Hiába akadtak Torday előtt is jó szándékú tudós emberek, akik a valóság megismerésének igényével közeledtek Fekete-Afrika múltjához, nem lelték meg azt a szilárd pontot, amelyre a törzsek által számon tartott fejedelmek és királyok rendjét, valamint az egyes uralkodók idején történt nevezetesebb eseményeket felépíthették volna. Torday felfedezése után azonban az addig „levegőben lógó” törzsi krónikákat időrendbe állíthatták, s általa az apáról fiúra szálló mondákban megőrzött események, amelyeket addig akár mesének is tarthatott bárki, egyszeriben hitelessé váltak, és besoroltattak a történelem kronológiájába.
Az afrikai ember a számára egyik legfontosabbat kapta meg Tordaytól: a múltját. Talán nincs még egy nép a világon, amely annyira kötődnék múltjához, mint az afrikai. Számára az a lét forrása. Az ősök szelleme segíti és átvezeti az élet megpróbáltatásain, hitet és erőt ad. A múlt nélkül, mint Torday írja: „az afrikai ember hontalanul bolyong és szüntelenül retteg, hogy az ősök szelleme nem talál reá”.
Torday Emil 1875. június 22-én Budapesten született. Középiskolai tanulmányai után a Belga-Magyar Bank tisztviselője lett, s hamarosan a brüsszeli központba, majd Afrikába küldték. A kontinens kellős közepén Kongó Szabad Állam néven I. Lipót belga király magángyarmata működött, melynek pénzügyeit ez a bank intézte. (Innen ered az a gyakori félreértés, hogy Torday belga volt.)
A pénzügyi műveletek mellett Tordaynak egyéb állami megbízásokat is el kellett látnia. Például fel kellett derítenie a még Livingstone által kijelölt, de időközben nyomaveszett Akalonga-fokot. E földrajzi pont az afrikai brit birtokok és Kongó határmezsgyéjét jelölte. Több határkijelölő expedíció kereste – hiába.

Amikor Torday elvállalta az Akalonga-fok felkutatását, nem saját ismereteiben, hanem a bennszülöttek tapasztalataiban bízott. Jelentkezett nála egy öreg halász, aki egykor – Livingstone segítőjeként – részt vett a határmezsgye kijelölésében. Ő vállalta a vezető szerepét. Mocsarakon, pusztákon, őserdőkön és sivatagokon át vezette a kis csapatot huszonegy napon keresztül, míg végre megérkeztek a nagy tó partjához, ahol a keresett helyet sejtették. A sziklafokot azonban sehol sem találták. A rejtély csak este, tűzgyújtáskor oldódott meg. Tűzre való fát a közelben sehol sem találtak, messzire kellett érte menniük. Amíg a fahordók távol voltak, Torday gödröt ásott a földbe a tűz számára. A feltúrt földből kagylótörmelék került elő. Torday ezt látva azonnal megértette, hogy azon a helyen nemrég még víz volt, amely az utóbbi években kiapadt. Ezért nem találtak a közelben fákat. Ha az öreg vezető az irányt helyesen választotta meg, tovább kell haladniok dél-délnyugat felé.
Másnap, messze a tó partvonalától, a feltételezett irányban megtalálták a sziklafalat, rajta a vízszint egykori nyomával, nem messze pedig a megjelölt Akalonga-fokot.

Torday Emil 1900 és 1909 között három tudományos expedíciót vezetett a fekete kontinensre. A londoni Királyi Embertani Társaság és a British Museum megbízásából eljutott olyan vidékekre is, ahol korábban a nagy elődök, Livingstone, és Magyar László jártak. Többnyire azonban olyan területeket kutatott át, ahol ő volt az úttörő, az első fehér ember, aki találkozott a vidék bennszülött népével és annak ősi kultúrájával.
A British Museum egyik munkatársa egy alkalommal megkérdezte a néprajzkutató Hilton-Simpsont, aki Tordayt harmadik afrikai útjára elkísérte, hogy miként volt képes a gyenge fizikumú ember olyan kimagasló tudományos eredményeket elérni. Hilton-Simpson így válaszolt: „Sohasem fogadott el semmit abból, amit a fehér ember mondott, csak azt jegyezte fel, amit közvetlenül az afrikaiak szájából hallott. Ő mindig olyan embereket választott ki, akik a lehető legkevesebbet érintkeztek európaiakkal és érintetlenül megőrizték eredeti sajátosságaikat. Igen gyakran a törzsfők maguk voltak a forrásai. S nagyon fontos, hogy Torday nyolc afrikai nyelvet ismert. Nem szorult rá a tolmácsok tökéletlen szolgáltatására, hanem a nép között jártában-keltében tömérdek adatot szedegetett össze. Észrevétlenül kihallgatta a bennszülöttek beszélgetéseit, feljegyezte mondáikat és meséiket. Torday hosszú időn át tanulmányozta a négerek életét, szerette őket és mélyen bepillantott jellemükbe. A négerek bizalmukba fogadták, nagyon népszerű volt körükben. Biztonságban volt olyan helyeken is, ahol kevésbé tapasztalt utazó az életével lakolt volna.”
Több bennszülött törzs tüntette ki Torday Emilt különleges bizalmával. Egy törzs főnökévé választotta, egy másik főnöke pedig leányát ajánlotta fel menyasszonyul a fehér úrnak. A kis ara mindössze négyesztendős volt.
Torday Emil francia, angol és el- vétve magyar nyelven megjelent művei kisebb könyvtárat töltenek meg. Helyszűke miatt csak a törpéknek nevezett pigmeusokkal kapcsolatos közléseit emeljük ki. A rejtőző nép a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedők elől rejtekhelyekre húzódva élte nehéz, de szabad életét. „Ez az ősnép – írta Torday – menekülőben más népek elől, egyre mélyebben és mélyebben behúzódott az őserdőbe. Kétszáz évvel ezelőtt még a nyugati tengerpart közelében éltek, ma már az egyenlítői nagy őserdőn kívül nem találhatók. Életmódjukban, szokásaikban megingathatatlanok: ha kényszeríteni akarják őket valami változtatásra, inkább meghalnak vagy elmenekülnek. Nem építenek állandó falvakat, nem szántják meg földjeiket, egyedüli foglalkozásuk a vadászat. Nomád nép: mindenüvé követik a vadat.
A vadászathoz szükséges vaseszközöket csere útján szerzik be, mégpedig úgy, hogy nem is látják a partnert. A cserére szánt vadhúst éjjel egy falu közelében kiteszik. Másnap éjjel ismét megjelennek a cseretárgyakért. Egyik fél sem csapja be a másikat. Így jutnak a pigmeusok liszthez, babhoz, sóhoz is. Vaddal és mézzel fizetnek, és még a legnagyobb éhínség idején sem fordult elő, hogy a pigmeusok megdézsmálták volna a falulakók ültetvényeit.”

Tordayt az a kitüntetés érte, hogy részt vehetett a pigmeusok egyik vadászatán. Ilyen megtiszteltetésben az erdőlakók még egyetlen fehér embert sem részesítettek. Így írhatott személyes tapasztalatai alapján arról, amit még senki sem látott.
1909-ben harmadik afrikai útján, egy orrszarvú felöklelte és megtaposta. Nagy nehézségek árán sikerült a tengerpartra, onnan pedig Angliába szállítani, ahol hosszú gyógykezelés következett, de segíteni alig tudtak rajta. Soha többé nem utazhatott Afrikába. Járni is csak mankóval tudott. Szobája foglyaként haláláig, 1931-ig írta könyveit és tanulmányait, amelyek – tudományos körökben szokatlan módon – világszerte egyöntetű elismerést és tiszteletet keltettek iránta.

----------------------------------------Krizsán László-------------------------------------